Eddig még nem számoltam be Hamburg igen érdekes és változatos állatfajairól. Vegyétek figyelembe, hogy pesti gyerek vagyok, vagyis nekem minden vicc új.

Először is a katicabogarak. Én ennyit még nem láttam. A régi kis lakásban mindig találkoztam eggyel-eggyel, még januárban is. Aztán egyszer kinyitottam az erkélyajtót, amit addig soha (mindig az ablakon át szellőztettem, mert az egyszerűbb volt), és az erkélyajtó belső keretén körben kismillió katicabogár szunnyadt békében. Kirázott a hideg, pedig a katicabogaraktól nem is kezdek el sikoltozni, mint a darázstól vagy csótánytól.

Ez utóbbival egyszer volt egy kínos esetem, még jó pár évvel ezelőtt, Pesten, a kislakásban. Egy meleg nyári éjjel kimentem a konyhába vizet inni, felkapcsoltam a villanyt, és egy nagy fekete dög ült a konyhapulton, pont velem szemben, a csápjait billegtette és engem figyelt… Brrr. Először egy hatalmasat sikoltottam, aztán a következők suhantak át egyetlen másodperc alatt az agyamon:

1. Ki kell paterolni innen, de én nem nyúlok hozzá, az biztos!

2. Agyon kell csapni, de ki bírja azt a recsegést-ropogást hallgatni?

3. Be kell falazni a konyhaajtót, így nem tud kijönni, és békében élhetünk egymás mellett, övé a konyha, enyém a szoba, megegyezünk! De ezt csak reggel lehet elintézni, én pedig nem bírok ki még egy percet sem vele egy fedél alatt!

4. Az egyetlen megoldás: el kell költöznöm. De ez túl macerás, úgyhogy térjünk vissza az első ponthoz.

Ebben a pillanatban a nagy fekete dög megunta az ácsorgást, megmoccant és hat ízelt lábán felém indult. Én pedig akkorát sikítottam, hogy az Üllői útig elhallatszott. Olyanokat kiabáltam, hogy „Takarodj innen! Ne gyere közelebb! Ne gyere közelebb!” Másnap, amikor már röhögni is tudtam a dolgon, azon töprengtem, mit gondolhattak a szomszédok… Éjjel kettőkor valaki azt sikoltozza, hogy „Takarodj! Ne gyere közelebb!”

A történet csattanója egyébként az, hogy másnap a nagymamámnak elmeséltem, mi történt, ő pedig nagyon csodálkozott. A csótányok elfutnak, ha fényt látnak, ez a dög pedig ott maradt. Lehet, hogy egy vak csótány volt? Erre elővette a rovarhatározót, én meg ráböktem arra a fekete csúnyaságra, amitől úgy megijedtem. Mire kiderült, hogy nem csótány volt az istenadta, csak egy szerencsétlenül járt tücsök…

Nos, ennyi talán megvilágítja a természettel való szoros kapcsolatomat. A természet mindig próbál hozzám közeledni, például bármi, ami vért szív, élvezetes falatnak talál. Én pedig mindig próbálok kihátrálni a természetből. Egyre nagyobb sikerrel…:)

De térjünk vissza a hamburgi állatfajokra. Másik jellegzetes teremtmény errefelé a meztelen csiga. Rémes! Mindig előbújnak, amikor esik az eső, márpedig az itt nem ritka, tehát ha sétálni mész és úgy véled, egy őszi levél van összepöndörödve az úton, gyanakodj egy kicsit jobban!

Ezenkívül még állatfajnak tekintem a hamburgi buszsofőröket. Tudjátok, a BKV-ról sok mindent el lehet mondani, én sem szeretem, hogy a buszok koszosak, nyáron még büdösek is, zsúfoltság van, a járatok lassúak és még véletlenül sem a menetrend szerint közlekednek, stb. De minden elismerésem a buszvezetőké! Egyrészt, mert ebben a „temperamentumosan agresszív” közegben képesek vezetni. Ezt csak azóta értékelem, amióta van jogsim. Bár, ha jobban belegondolok, ha egy nagy dög buszban ülnék, kb. egy méterrel magasabban, mint a többi sofőr, lehet, hogy nekem sem lenne halálfélelmem. :)

Nos, rövidre zárva, a hamburgi buszvezetők iszonyatosan vezetnek. Csak a padlógázt és a satuféket ismerik. Első pár hónapban önvédelemből mindig két kézzel kapaszkodtam, pedig én évekig a 48-as buszon edzettem, amikor Csepelre jártam ki tanítani. Aztán feladtam a nem-vagyok-nyanya-nem-ülök-le-elvemet. Most már, amint felszállok, már dobom is le magam az első üres placcra, azaz kecsesen helyet foglalok egy szabad ülésen.

Szerencsére ritkán járok busszal, éljen az egészséges kerékpározás! :)

Az elmúlt hetekben pedig felbukkant egy igen érdekes új faj is, miután a hamburgi iskolákban is kitört a szünet. Szombat este például két illuminált állapotban levő fiatal támasztotta a közért melletti biciklitárolót. Már akkor sem voltak teljes összhangban, amikor bementem a boltba, de amikor tíz perc után kijöttem, addigra már elszabadult a pokol. A srác fütyörészve és kissé dülöngélve éppen távozóban volt, a feketére sminkelt anorexiás barátnője meg ordibált utána valamit, aminek a felét sem értettem. Tanultam viszont egy remek kifejezést, amit a kiscsaj végső elkeseredésében, teljes hangerővel közölt a távolodó (gondolom, ex-)kedvesével, plusz az utca és a környék teljes lakosságával és a közértben vásárolgató ügyfelekkel: "Du verscheißtes Arschloch!" (Kb. te szaros segglyuk, a németeknek nem túl változatos a káromkodási világuk, nem úgy mint nekünk, azt a fűzfánfütyülős rézangyalát neki!) Nagyon meglepődtem, mert szerintem a scheißen (szarni) ige rendhagyú múlt idejű, a kiscsaj pedig gyenge igeként használta. Nem hagyott nyugodni a dolog, amint hazaértem, rácuppantam a netre és valóban, láss csodát, nekem volt igazam:

http://www.canoo.net/services/Controller?dispatch=inflection&input=verschei%DFen&features=%28Cat+V%29%28Aux+haben%29&country=D&lookup=caseInSensitive

a helyes káromkodás tehát "du verschissenes Arschloch" lett volna. Kár, hogy nem javítottam ki a csajt, kíváncsi vagyok, mit szólt volna hozzá. :)))
De most komolyan: ha már káromkodunk, legalább nyelvtanilag legyen helyes. Ezentúl én sem használom a helytelen basszameg összevonást, kizárólag a korrekt "baszd meg, te fasz" kifejezést. :)))

Nos, valljuk be, ezzel a kis szösszenettel én is felvételt nyerhetnék Hamburg különleges állatfajai közé... :)