Hamburg

Június 7-én Berlinben jártam. Nem fogjátok kitalálni, miért. ;)

Akik nem ismernek, nem tudhatják. Akik ismernek, kórusban fújják a választ: EP-választás! Közülük a legtöbben egyidejűleg a fejükhöz is kapnak és szentségelnek. Igen, igen, én valóban képes vagyok 300+300 km-t utazni azért, hogy a Magyar Nagykövetségen leadhassam a szavazatomat. Tudom, hogy érthetetlen, tudom, hogy hülyeség, tudom, hogy mi a fenének, egy szavazat úgysem befolyásol semmit, én ezt mind tudom, de akkor is: fontos.

Nos, ilyen ideológiai megalapozással felültem a hajnali 9-kor induló buszra és délben lekászálódtam a ZOB-nál (Zentraler Omnibus Bahnhof - én mindig röhögök az omnibusz elnevezésen, tudom, hogy mást jelent, de nekem egy lóvasút jelenik meg, ha eszembe jut ez a szó.) Aztán este kilencig csavarogtam a városban, és ismét megállapítottam, hogy nem tudnék itt élni. Túl sok ember, túl sok metró, túl sok ház, túl sok autó, túl sok nyugtalanság, túl sok zaj. Talán fura, hogy egy tősgyökeres pesti mondja ezt. És Hamburg sem az a kimondott csöndes falucska. Falunak ugyan nem, de kisvárosnak nyugodtan nevezhetem.  Vagy inkább kivárosoknak. Ahogy egyre többet járok bringával keresztül-kasul a vásorban, egyre feltűnőbb, hogy Hamburg milyen sok kis faluból / városkából olvadt össze. Ha mondjuk elindulsz az egyik kerület központjából (buszmegállók, metrómegálló, üzletek, bevásárlóközpont, esetleg sétálóutca), akkor egy idő múlva elmaradnak a nagy (azaz három- és négyemeletes) házak, következik egy park, majd kisebb-nagyobb családi házak. Aztán az elmaradhatatlan hobbikertészet, kis, talpalatnyi cellácskák, drótkerítéssel elválasztva, némelyiken korrekt kis faház, amilyet az obi parkolójában szoktam mindig megcsodálni. Aztán jönnek a gyártelepek, persze nem olyan nagy, füstöt okádó hatalmas gyárakra gondolok, csak az épületek típusát akartam meghatározni. Az ilyen "gyárak" után megint a hobbikertészet, a lakóövezet, a park, a városi bérházak és a városközpont következik. És ezt végig lehet követni több kerületen keresztül, ha végigmész egy főútvonalon.

De most nem is ez a lényeg, hanem Berlin. Az idő természetesen pocsék volt, majdnem egész nap szemerkélt az eső. Mindig irigykedve hallgatom, hogy odahaza már kitört a kánikula. Itt meg még mindig ősz van. Pulóver, sál, esőkabát. 15 fok. Pocsolyák. Fröcskölő autók. Végül is mindegy, hogy mitől szakad rólad a víz...

Amire az időmből futotta, a szokásos turistalátványoságok voltak, amiket minden német tankönyv Berlinnel foglalkozó leckéjében megtalálhattok. ;)

A TV-torony:

A világóra:

A Brandenburgi kapu:

A Vilmos császár emléktemplom:

A Dóm:

A Győzelmi oszlop:

A Múzeum-sziget egyik része:

A Spree:

És még néhány kép csak úgy:

Az Alexen éppen egy szabadtéri kiállítás volt, a rendszerváltozás 20. évfordulója alkalmából. Hihetetlen, hogy eltelt már annyi idő! És hihetetlen, hogy milyen keveset értünk el ilyen rengeteg idő alatt. És az is hihetetlen, hogy az elmúlt 20 évben nemigen volt olyasmi, amit a magyarok tettek, és amire büszkék lehetünk. Mármint a történelem vagy a politika terén.

És míg a város egyik felében megtudhatsz mindent a szelíd forradalomról, érdekes infókat olvashatsz meg videókat nézhetsz, és még ilyen képekkel is szembesülsz:

... addig a város másik felében, a forradalom helyszínén, a Brandenburgi kapu előtt sarló-kalapácsos zászlóval és szovjet kiskatonával fényképezkedhetnek a ferdeszemű turisták.  Komolyan mondom, felfordult a gyomrom.

Mert mindig elgondolkozom azon a Nagy Kérdésen: ha fognék egy másik tiltott szimbólumot, ráraknám egy másik egyenruhára, kiállítanám azt a másik katonát a Brandenburgi kapu elé, és olyan táskákat árulnék, amin egy másik egykori nagyhatalomnak a jelképe van, szerintetek mennyi ideig lennék szabadlábon?

A világon a legjobban a kettős mércét utálom. A "vizet prédikál és bort iszik" embereket.  A "más szemében a szálkát" embereket. Azokat, akik teljes szívükből képesek gyűlölni - mai felkapott szóval élve: kirekesztenek - és közben arról prédikálnak neked, hogy a gyűlölet - azaz kirekesztés - ellen feltétlenül tenni kell valamit. Azokat, akik képesek időt és pénzt áldozni egy hitközösségre,  de a saját gyerekeik magányosan és szeretet nélkül nőnek fel.  Azokat, akik elvárják, hogy feltétlen és korlátlan szabadságot élvezhessenek, de a tőlük függő embereket a lehető legrövidebb pórázon tartják. Azokat, akik kendőzetlenül a szemedbe mondják a hibáidat, de ha te is figyelmezteted őket valamire, megsértődnek. Nem ragozom tovább. Biztosan mindenki tudná folytatni a felsorolásomat saját élményekkel.

Inkább beszúrom ide az utolsó képet. :-)))