Szia, itt egy régi tanítvány, akinek a lelki életében éppen eleget turkáltunk németóra ürügyén :) (lehet, hogy ezért nem mentem soha más némettanárhoz?!? :))) Lelkesen olvasom a blogodat, de ehhez már hozzá is kell szólnom :) Szóval szerintem az ember nem feltétlenül azért szakít, mert szabadságra vágyik, hanem mert nem megy az adott kapcsolat. De ez nem feltétlenül hatalmas veszekedések következménye, lehet, hogy csak lapos és megszokott az egész. És ennek a felismerése és kimondása nem feltétlenül könnyű, túl egyszerű a kényelmes kapcsolatban maradni. És ha esetleg a másik fél nem látja, hogy ez így nem jó, mert neki ez elég, akkor szerintem lehet lelkiismeret-furdalása a szakító félnek, hogy borítja a kapcsolatot. De végül szerintem jobban járnak, mert egy ilyen kapcsolatnak nincs sok értelme.

Hát Téged is már régen láttalak! Jó, hogy a világhálón azért össze lehet akadni régi ismerősökkel. :-)))
Én is nagyon szerettem az óráidat, mindig tudtál valami érdekes újdonsággal szolgálni - és ráadásul milyen tökéletes szókinccsel és nyelvtannal...!!! :-)))

Sajnos még mindig nem érzem magam igazán meggyőzöttnek, szerintem ez nem indok a lelkiismeret-furdalásra, pontosan azért, amit írtál: ha a szakító fél TUDJA, hogy jót tesz a szakítással, mert csak egyre boldogtalanabbak lesznek mindketten egy egyre unalmasabbá váló kapcsolatban, akkor nem kell bűnösnek éreznie magát! Amikor az orvos oltást ad egy kisgyereknek és a gyerek bőg, mint a záporeső - akkor az orvosnak lelkiismeret-furdalása van, mert fájdalmat okozott? Szerintem nem...

Na jó, ez csak amolyan átmeneti lelkiismeret-furdalás, hogy a másik félnek esetleg derült égből jön a szakítás, mert nem számít rá, és aztán egyszer csak koppan. Ha az ember annyi ideje együtt van a másikkal, hogy el tudjon laposodni a kapcsolat, akkor annyira tiszteli talán a másikat, hogy figyelembe veszi az ő érzéseit is. És akkor lehet valamennyire lelkiismeret-furdalása, hogy mégis átlép rajtuk. De végülis meg kell tennie, magáért, meg a másik fél miatt is.

Na jó, egye fene. Bevallom, nekem még 10 éves lelkiismeret-furdalásaim is vannak, hiába osztom itt az észt. :-)))

Én úgy gondolom, az alapkérdés helytelenül általánosít: "Miért van az, hogy az ember akkor is szomorú és itatja az egereket, ha a szakítást ő maga akarja?"
Természetesen nem mindenki itatja az egereket.
Az elválásnak is nyilván sok oka lehet. Sőt a felek egymáshoz való viszonya is alapvető tényező. És akkor még nem is szóltunk a személyiségről, a lelki beállítottságról, és arról, hogyan reagál valaki a stresszre.
Holdfoglalóval egyetértve, én is úgy sejtem, a szakítást kezdeményező fél valószínűleg találkozik a bűntudat érzésével.
Hogy miért? Sok oka lehet. Itt van 3 példa:
1. Döntésével egy másik ember életét is gyökeresen átformálta. Vajon adott-e esélyt a másiknak, hogy változtasson a dolgokon?
2.a. Azt kérdezi magától, vajon ő maga megtett-e mindent annak érdekében, hogy helyreálljon a kapcsolat, vagy csak kényelmesen továbbállt.
2.b. Nem volt-e túl érzékeny, túl kemény, túl kritikus stb.?
3. Kétsége támad, valóban helyesebb volt-e szakítani, mint (újabb) erőfeszítést tenni a kapcsolat érdekében.
Persze a bűntudat is annyiféle és akkora, ahány élet van a földön.

És egyetértve veled is, Bitteschőn, ugyanakkor elveszett álmainkat is siratjuk. No persze nem 17 évesen. Akkor az ember még azt hiszi, minden úgy lesz, ahogy az a „nagykönyvben”: van még idő megtalálni az „igazit”. Na majd 30 fölött…!

De azt igazán nem értem, Bitteschőn, hogy miért vagy te olyan biztos abban, amiben olyan biztos vagy: „ha a szakító fél TUDJA, hogy jót tesz a szakítással, mert csak egyre boldogtalanabbak lesznek mindketten egy egyre unalmasabbá váló kapcsolatban, akkor nem kell bűnösnek éreznie magát! Amikor az orvos oltást ad egy kisgyereknek és a gyerek bőg, mint a záporeső - akkor az orvosnak lelkiismeret-furdalása van, mert fájdalmat okozott?”
Irigyellek, hogy ilyen biztos tudásod van arról mi jó neked, és mi jó másoknak. ; ) És ha a párod ugyanilyen jól TUDJA, kinek van közületek igaza? ;))

Abban egyetértek, Bete-Noire, hogy nem csak egy igazság létezik. A másik fél ugyanúgy 100%-osan biztos lehet a véleménye helyességében, megérzéseiben, stb. Ilyenkor talán segíthet a beszélgetés, hátha az egyik fél meg tudja győzni a másikat, de bevallom őszintén, nem sok ilyen irányú sikeres beszélgetésről hallottam. Inkább az a jellemző, hogy a felek kibékülnek, ideig-óráig még együtt vannak, de ettől függetlenül menthetetlenül közeledik a kapcsolat vége.

Ezenkívül tisztázzuk azt, hogy mi is volt a kiindulási pontunk: az egyik fél nem érzi magát jól egy kapcsolatban és ki akar lépni. Tehát ez már nem a kételkedések és kérdésfeltevések ideje, hanem a biztos felismerésé: ez a kapcsolat nem működik! Szerintem ha a szakító fél eljutott idáig, tisztázta magában azokat a kérdéseket, amelyeket Te is írtál - nos, akkor joga és kötelessége(!) szakítani mindkettejük érdekében! Csak így adhat a másik félnek esélyt egy (másik) boldogabb kapcsolatra és csak így kerülheti el azt, hogy magát boldogtalanná tegye. És ilyenkor nem önmagunkat kell marcangolni, hogy jajjaj, milyen szemét dög vagyok, hát hogy csinálhattam ilyet, hanem büszkén és szilárdan fel kell vállalni a döntést és annak a következményeit. Ha a partner lelkiismeret-furdalást próbál a szakító félnek okozni, akkor a szakító félnek ezt minden erejével és határozottságával el kell hárítania.

Persze itt most egy nagyon általánosított, hogy úgy ne mondjam virtuális kapcsolatot boncolgatunk. A szakításnak rengeteg oka lehet, és ha a szakító fél valóban valami gonosz dolgot tett a másikkal szemben (hogy csak egy egyszerű példát említsek, megcsalta) és ezért ment tönkre a kapcsolat, akkor a szakító félnek lehet oka a bűntudatra, nagyon is!

A biztos tudásról: hát persze, nekem (is) csak arról van biztos tudásom, mi a jó nekem, és arról sem régóta. Kiválóan be tudom csapni magam és évekig (évtizedekig) éltem úgy, hogy a környezetem elvárásainak próbáltam megfelelni. Még mindig nem vagyok tökéletesen független (apropó, felveszem a megvalósítandó álmok listájára, hogy a környezetem befolyásolásától mentesen legyek képes dönteni). :-)))

Kicsit késik a válaszom, mert elvágták a házba bejövő internet+telefon kábelt... Ma csinálták meg.

Egyébként csak ismételni tudom magam: irigyellek, hogy ilyen biztos tudásod van arról, mi jó neked, és mi jó másoknak.
Szinte egyetlen mondatoddal sem értek egyet. De itt fontos a „szinte”, mert egy + egy fél mondattal egyet tudok érteni. ; )) Persze máskor is volt már ilyen, és nem lett belőle világháború. Szóval ne is törődj vele. ; )

Már azt hittem, azért nem írsz, mert olyan meggyőző voltam, hogy nem tudtál mit reagálni... :-)))))

Semmi baj, mindenkinek megvan a joga a maga véleményéhez! Kár, hogy nem fejtetted ki bővebben, ha lesz időd, írjál majd még!

Sokat gondolkodtam azon, hogy tényleg olyan beképzelt dolog-e azt állítani, hogy igenis vannak bizonyos helyzetek, amikor TUDOM, száz, sőt ezer százalékra biztos vagyok benne, hogy amit teszek, az jó nekem. Ritkán van ilyen, de van ilyen! Másokkal kapcsolatban meg... mondjuk van néhány helyzet, ahol 99%-ig biztos vagyok a dolgomban... mert száz százalékig nem lehetek biztos. De ez természetesen nem minden élethelyzetre vonatkozik!

Veled még sosem fordult elő, hogy meg kellett tenned valamit, aminek a helyességéről meg voltál győződve és meg is tetted, pedig tudtad, hogy a másiknak rosszul esik / megbántod vele? (Most nem csak szakításra gondolok.)

Visszatérve a párkapcsolatokra: ha jól sejtem (látod, nem TUDOM, csak SEJTEM :-))), az a véleményed (javíts ki, ha tévedek), miszerint manapság azért van annyi válás és azért megy tönkre annyi kapcsolat, mert a partnerek nem tesznek meg mindent a kapcsolatukért, inkább a könnyebb utat választják és odébbállnak.
Bevallom őszintén, én is nagyon sokáig egyetértettem ezzel a véleménnyel. De ahogy múlik az idő, ahogy egyre inkább elhagyom a harmincat és közeledik a rettenetes negyven :-))), egyre inkább csak arra tudok gondolni: csak egy életem van! Ez az én életem, ahol én vagyok a főszereplő, rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle; és nem az a feladatom, hogy mindenáron valakinek a társa legyek, csak azért, mert "a kapcsolatért küzdeni kell". Ezt az egy nyomorult életet nem szabad egy haldokló kapcsolatra elpazarolni, hanem ha nem érzi jól magát az ember, akkor ki kell lépni...

Ahogy ezt leírtam, irtózatosan önzőnek és beképzeltnek érzem magam. De legalább őszintének is (ez is egy ritka kincs manapság). :-)))

Már régóta várom, hogy feltedd ezt a kérdést. Sokszor voltam így. Sőt most is épp egy ilyen helyzetben vagyok.
Ha azt hiszed, beképzeltnek tartom azt, aki azt állítja, egészen biztos bizonyos döntéseiben, akkor nagyon félreértettél. Amikkel ösztönösen vitába szálltam, azok valójában az elég sarkosan fogalmazott, kategorikus állításaid voltak. Természetesen nem lehetne normális életet élni úgy, hogy folytonosan kételkedünk fontos döntéseink helyességében. De szerintem az általad vázolt döntésfolyamat utópisztikus, ismerve az emberi lélek bonyolultságát („…ha a szakító fél eljutott idáig, tisztázta magában azokat a kérdéseket, amelyeket Te is írtál - nos, akkor joga és kötelessége(!) szakítani…”).

Igazság szerint az eddigi kommentjeimben nem szándékoztam választ adni arra, miért megy tönkre annyi kapcsolat. Csupán írtam pár példát, hogy miért jöhet elő a szakító félben a bűntudat érzése.
Hogy miért ritka a hosszú, jó kapcsolat, erre csak azt tudom válaszolni, amit én is összecsipegettem innen-onnan, és amit magam körül látok.
Vigyázat!! már érzem, ébredezik bennem a szociológus… ajaj! Még nem késő, hogy menekülj… : )))
Szakembertől hallottam, hogy régebben, mondjuk 20-30 éve, a pszichiátriai esetek legnagyobb részét a neurotikus betegek tették ki (ép személyiséggel), mára őket felváltotta a mai 20-40-es korosztályra jellemző rengeteg narcisztikus és infantilis (nem ép!) személyiség. Az emberek jelentős része eleve képtelen normális érzelmi kapcsolatokat létrehozni, a meglévő kapcsolatokban pedig jellemzően az elvárások dominálnak, szemben az adás-kapás egyensúlyi állapotával.
Mivel a társadalmi normák fellazultak, az egyént már semmi sem „kényszeríti” arra, hogy bennmaradjon egy kapcsolatban. Különösebb áldozatok és társadalmi presztízsvesztés nélkül kiléphet belőle, sőt azonnal kereshet új partnert.
De hogy lehetnének „normálisak” az emberek egy olyan társadalomban, ahol a szellem és a lélek fejlődésének fontossága teljesen alárendelődött az egyéniség kultuszának? Ahol az egyén önértékelése a testsúlyától függ, vagy attól, mennyire képes eltűntetni az öregedés természetes folyamatának jeleit.
Így lesz egyre több olyan felnőtt, aki azt mondja: egyéniség vagyok, tökéletes vagyok, ezért ami jó van az életben, az jár nekem.

Véleményem szerint egy jó házasságon mind a két félnek nap mint nap „dolgozni” kell. Még akkor is, ha fáradtak, ingerültek vagy dühösek a másikra. Ráadásul a „kemény munka” csak hosszútávon térül meg, és még „lazítani” sem lehet, szóval nem könnyű. De ha nem így tesznek, a kapcsolat előbb-utóbb kiüresedik vagy elsorvad. Még akkor is, ha úgy érzik, társuk az Igazi!
Mit értek „munka” alatt? Sok apró és kevésbé apró dolgot. Mindenekelőtt a tiszteletet, a türelmet, az őszinteséget, a bizalmat, a kielégítő szexuális életet, a beszélgetést, a nevetést, a házimunka megosztását, egymás segítését, a mindennapi gyengédséget, apró figyelmességeket stb.
Egy romokban heverő kapcsolatnál a legtöbb esetben már nincs sok teendő (azon kívül, hogy szétválunk), de legalább megvan a lehetőség, hogy tanuljunk belőle. Van aki tanul, és van - a többség ilyen -, aki nem tanul belőle.
Hát röviden ennyi.

Ha még ezek után is élsz : )), te is elmondhatnád, szerinted miért nem gyakori a hosszú, sikeres kapcsolat.

Idézlek: „Ahogy ezt leírtam, irtózatosan önzőnek és beképzeltnek érzem magam.” – Bár én nem úgy gondolom, hogy egy életem van, nem értem, miért érzed magad emiatt önzőnek és beképzeltnek. : )