Hát gyerekek, három nap meló... És ez a legfőbb gondolatom. Szerintetek hogyan érzem magam?

Ez valami igazán tragikus. Nagyon sajnálom, kedves mindenki, aki kifogásolta, hogy nem elég vicces a bolgom, de ez most egy cseppet sem lesz vicces. A melóhelyem valami szörnyű. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz.

Először is a főnököm. Kettő is van belőle, az egyik egy olasz csaj, aki a felvételiztető néni volt, az még viszonylag elmegy, bár nekem fura, hogy hogy lehet valakiből fél év alatt osztályvezető... De a másik! Igazából imádnom kellene, mert én szeretem a nagydarab embereket és szeretem a négereket is (van olyan barátnőm, aki tudna róla mesélni.. :-) ), szóval nem ez a gond, hanem a pasi egész beállítottsága és mentalitása. Iszonyúan hangos, ha bejön, rögtön odakiabál valakinek, nem mérgesen, csak olyan "Na mi van csávókák, dolgoztok, he?" Ha bent van a szobában, képtelenség másra figyelni, csak az ő hangját hallani, folyamatosan beszélget valakivel vagy telefonál vagy röhög vagy énekel (!), de mindezt ORDÍTVA TESZI!!!!!!! Így aztán számomra egy agresszív, tolakodó, primitiv alak benyomását kelti. Lehet, hogy másnak bejön, biztos van olyan, aki temperamentumosnak, jókedvűnek meg talpraesettnek látja. Lehet, hogy később meg fog változni a véleményem, de most úgy érzem, csak egy vastag arany fuksz hiányzik a nyakából és otthon érezném magam...

De más gond is van. Az irodában ülünk vagy harmincan összezsúfolva egy kis szobába. Állítólag novemberben majd elköltözünk, nekem mindegy, csak a főnöktől legyek messze... Lehet, hogy már itt sem leszek novemberben...

A zaj kiküszöbölését egyelőre megoldottam. Az első utam egy patikába vezetett, azóta füldugóval dolgozom, főleg, ha a bunkó főnököm is bent van a szobában. Így legalább már a fordítás egyre jobban megy. Viszont, ha szól hozzám valaki, azt persze nem hallom. Így a kommunikációm másokkal egyre inkább a nullához közelít. Reggel bemegyek, dolgozom, 9 óra munka után felállok, hazajövök. Szuper, nem? Pont erről álmodtam.

A 9 óra nem tévedés, mert egy óra az ebédszünet, tehát azzal együtt napi 9 órát KELL az irodában tölteni. Ez is kiborított egy kicsit, mert ki a fene tud egy órán keresztül ebédelni?

De a legrosszabb az, hogy szinte semmit nem mutattak meg az elején, mindenre rá kell kérdeznem vagy rá kell jönnöm. Az olasz főnököm ugyan megmutatta a szoftvert, amivel fordítunk, de csak kb. így: "Látod, ide belépsz, megnyomod, aztán ez az oldal, és akkor rákattintasz, szóval azt ott pipáld ki és akkor ha beírod, ezt elmented és nem kell azt ott kitölteni, csak lezárod ezt itt, meg megnyomod, és ha beírod ezt a címet, akkor szóval nézd meg ezt itt, és kattints rá arra, megjelenik ez a kilencvenkettedik ablak, és ide kell írni a fordítást." Mondanom sem kell, hogy rettenetesen hülyének éreztem magam! Újra végig kellett kérdeznem mindent és egyesével felírni a lépéseket és közben éreztem, hogy rettenetesen idegesítem a csajt, hogy nem tudtam egyszerre megjegyezni...

És nem mutattak meg semmit, hogy mi hol van, konyha, terasz, WC, pihenőszoba, a főnök szobája, a személyzeti, a könyvelés... Mindent meg kellett külön kérdeznem, mindig mástól kérdeztem, és ha feltettem egy ilyen banális kérdést, mindenki csodálkozott: "Hát téged senki nem vezetett körbe...?" Én meg mindig szégyenkezve mondtam, hogy hát nem... De a kollégák segítőkészsége ebben ki is merült, senki nem állt fel, hogy na jó, majd akkor én megmutatok mindent...

A csúcs az volt, amikor az olasz csaj főnököm lecseszett azért, mert nem állítottam be a levelezésemben az automatikus aláírást. Fogalmam sem volt, hogy ez kötelező! Persze gondolhattam volna, mert a Bosch-nál is volt minden tanítványomnak ilyen egyenaláírása, de én soha nem dolgoztam irodában, így eszembe sem jutott... Halvány lila gőzöm nem volt, hogyan fogjak hozzá; végül a mellettem ülő grafikus srácot kértem meg, hogy segítsen, segített is, ő legalább normális volt.

Ja, merthogy én nem a fordítók között ülök, mert ott már nem volt hely, hanem a grafikusok között, akik a fordításokat illesztik be a programba, így gyakorlatilag minden kollégámnak háttal vagyok, ami szintén remek dolog. Úgy érzem magam, mint amikor évekkel ezelőtt leraktak a reáltanárok közé, mert a humán tanáriban már nem volt hely... Asszem, akkor kezdtem el novellákat írni bánatomban... :-)