Az elmúlt hetekben kitört a lakáskeresési láz a munkahelyemen. Összesen négyen álltunk neki lakást keresni Hamburgban, egy brazil, egy görög, egy cseh meg én; a befutó a cseh srác lett, akinek viszont német neve van.

Ez nem lényegtelen szempont! Több itt élő magyartól is hallottam már, hogy a főbérlők automatikusan és egyetlen lendülettel húzzák ki a lakásért folyamodók listájáról a külföldi neveket. És az enyém meg… hát tudjátok. Egy német nemhogy kimondani, de még elolvasni sem tudja...

A rendszer a következőképpen működik:

1. Iszonyúan résen kell lenni! Nekem óriási mázlim van, hogy a munkahelyemen használhatom a netet, így kb. minden órában ellenőriztem a felhozatalt, és amint megjelent egy olyan ajánlat, ami tetszett, már hívtam is. A ravaszságom időközben odáig fejlődött, hogy – igaz, ez kicsit bunkó dolog, de önvédelemnek számít – nem mutatkozom be.

2. Ha kapsz egy időpontot, számíthatsz rá, hogy nem te leszel az egyetlen látogató. Voltam olyan lakásnézésen, ahol egy 25 m2-es lakásban kb. tízen szorongtunk, és marhára látszott, hogy senki sem akar lelépni, mert azt hiszik, aki utoljára marad, az nyer!

3. Ha megfelel a lakás, ki tudod (és akarod) fizetni a kauciót, jutalékot, közvetítési díjat, stb. egyszóval mindent, ami a hirdetésben persze egyáltalán nem volt feltüntetve, de a személyes látogatáskor kiderül, főleg, ha rákérdezel; szóval, ha megfelel a dolog, akkor általában ki kell töltened egy nyomtatványt. Név (na, itt már nem lehet letagadni), cím (na de melyik?), kereset (nesze neked adatvédelmi törvény), gyerek vagy háziállat (egyformán hátrány), születési idő és hely (most úszott el az utolsó esélyem, hogy megkapjam a lakást), stb.

4. Aztán az eddigi bérlő – ja, mert azt nem is mondtam, hogy a volt bérlő mutogatja a lakást, tehát én hosszú és alapos tapasztalataim során egyszer sem találkoztam főbérlővel!!! – szóval a bérlő átadja a kitöltött nyomtatványokat a főbérlőnek. Néha nem az összeset, hanem szelektál. Merem remélni, hogy ezen az első rostán azért átmegyek.

5. Ezek után nincs más teendőd, csak vársz, hogy felhívnak-e. Engem még egyszer sem hívtak fel. Általában két-három nap után rátelefonálok az illetőre, és megkapom a negatív választ. Elég szar ügy…

Még van kb. 2 hetem, hogy találjak valamit, ha nem találok, fogalmam sincs, mi lesz! Megyek a híd alá…

Viszont elég érdekes emberekkel találkozom így a lakáskereső körútjaimon, és a várost is egyre jobban megismerem.

Most két lakás van függőben, az egyik kb. 5 percre lenne a munkahelyemtől, de ott egy olyan srác lakott, aki simán elmenne egy intelligens, de perverz gyilkosnak. Szelíd, de folyton ugráló tekintet, szemüveg, ritkás világosbarna haj, kissé vézna test, nagyon fehér bőr, tartózkodó modor – pontosan olyan, mint amilyennek egy gyilkost ábrázolnék, ha krimiíró lennék.

A másik a nagy kedvencem, ott egy irtó aranyos lengyel pár lakott eddig, maga az épület, amiben a lakás van, egy szállodából lett átalakítva, halálian retró!  Az épület egy hátsó udvarban van, és magában az udvarban pedig egy hatalmas, masszív, fehérre meszelt… bunker van. Igen, bunker. A II. világháborúból. :-)))

Ma már próbahelyiségként szolgál rockbandák számára. Fantasztikus! Ha egyszer lesz egy rockbandám, tutira csak egy bunkerben leszek hajlandó próbálni!! :-)))

Még ezen a héten választ kapok erről a két helyről is. Majd beszámolok.