Már megint egy lusta dög voltam, és nem írtam, pedig élek és virulok, miazhogynagyonis!

Először is nagy-nagy örömet fogok szerezni a sportos barátnőimnek odahaza. Belőlük csak három van, a többiek mind normálisak.

De most a sportlédik is meg lesznek velem elégedve. Tatatataaaam! Vettem egy bringát! Már kb. 3 hete bicajjal járok a melóba. Egyébként Canga névre hallgat, kék, böhöm nagy, masszív és elég durván nehéz, tehát dupla sport, amikor fel kell kapnom és le kell vinnem a pincébe, mert annyira itt sem jó a közbiztonság, hogy kint lehessen hagyni a ház előtt. És hátul egy hatalmas kosár van rajta, tehát ezentúl semmi nem szabhat határt a bevásárlásoknak. :-)

Amikor megvettem, még szép fogcsikorgató-testnyílásbefagyasztó hideg volt, tekertem is mint az őrült. Egyébként egész télen talán egyszer esett pár milliméter hó – de ahogy én megvettem a bringát, már másnap harminc centis, gyönyörű, puha és jéghideg hótakaró fedte egész Hamburgot. Az időjárás azóta is a kerékpáromhoz igazodik.

9:30 Noémi felkel. Ragyogó napsütés.

10:00 Noémi reggelizik. Felhők gyülekeznek.

10:29 Noémi lemegy a pincébe. Az ég szürke, vastag felhőtakaró, pár csepp szemerkélő eső.

10:30 Noémi kihozza a biciklit a pincéből. Zuhogó eső.

10:40 Noémi úton van a munkahelyére. Jégeső, villámlás, viharos erejű szél.

10:45 Noémi odaért a munkahelyére, éppen a zárat próbálja feltenni a cangára a ház előtt. A felhők szakadoznak, az eső eláll.

10:47 Noémi belép az irodaház ajtaján. Odakint ragyogóan kisüt a Nap.

Ugyanezt eljátsszuk este is, plusz hétvégén. Már kezdek hozzászokni.

És hogy mi a tanulság? A frizurám még mindig tökéletes… :-)))

Új kollégákat kaptunk a cégnél, most már van indonéz, svéd meg arab fordítónk is. Egyre többen vagyunk, egyre nagyobb az alapzaj, de már nem zavar, szerencsére. Mármint a játékban nem zavar, mert a napi 9 órának egy jelentős részét még mindig játékkal töltöm. Tuti, hogy kirúgnak a próbaidő végén, hogyha valahol figyelik, milyen oldalakat nyitok meg és mivel töltöm a drága munkaidőt. :-))

Most már szomszédom is van, az arab gyerek. Próbálok sokat segíteni neki, úgy, ahogyan nekem is jólesett volna az első hetekben. A teremben, ahol ülünk, csoportokra vannak osztva a fordítók, hogy segíteni tudjanak egymásnak. Egy csoport pl. az olasz, a spanyol, a francia, a portugál, a román; egy másik a cseh, lengyel, orosz, bolgár; a harmadik csoport a kínai, japán, koreai; egy kis csoportot alkot a holland meg a svéd (ide jönnek majd még újak); és a maradék vagyunk mi, akikkel nem lehet mit kezdeni: török, görög, arab és magyar… :-))

Ezenkívül még életem első MAG-ja is megérkezett! Gyengébbek kedvéért: Mitarbeitergespräch (gyönyörű szó), ami azt rejti magában, hogy leültök a főnököddel kettesben és elbeszélgettek az előrehaladásodról, a munkádról, arról, hogy mivel vagy elégedett és mivel nem, és hogyan képzeled a jövődet. Az én MAG-m elég rövidre sikerült, mert csak azt mondhattam, hogy mennyire jól érzem magam és mennyire elégedett vagyok. A kollégák aranyosak, kedvesek, még egyszer sem volt vita vagy súrlódás, a két főnököm is normális, tényleg minden segítséget megkapok/-unk tőlük, bármilyen hülye kérdésünk is van. Ezt is elmondtam a KisFejnek, most biztosan többen azt gondoljátok, jó hosszú a nyelvem :-), de hát ez az igazság. Volt már részem hülye főnökökben nem is kevésszer, pedig tanárként még nem is voltam annyira kiszolgáltatva mint egy átlagos alkalmazott. Lényeg a lényeg, tényleg nem tudtam negatívumot mondani, javasoltam, hogy majd kérdezzenek meg egy pár hónap múlva.

KisFej meg nem mondott semmit, pedig vártam volna, hogy ha már én benyaltam, akkor ő is dícsérjen meg, de tőle még nem kaptam túl sok elismerést, csak a NagyFejtől. A KisFej csak szörnyülködni szokott, milyen hosszú szavak vannak a magyarban...! :-) Ezenkívül még akkor esett a csaj nagyot a szememben, amikor elkezdett pletykálni az egyik kollégáról. Azt természetesen nem teszem közhírré, hogy mit, nem is érdekes, de nagyon meglepett, mert egyrészt ha valaki főnök, akkor tanulja meg tartani a száját, másrészt meg legyen óvatosabb, mert nem tudhatja, hogy megbízhat-e bennem - mi lett volna, ha azonnal az illető kollégához rohanok és kitálalok neki?

A kezdetek a cégnél nem voltak könnyűek, ezt is említettem a beszélgetés során, de a KisFej kifejtette, hogy ez direkt volt, mert neki az az elve, hogy be kell dobni az embereket a mélyvízbe. Hát lehet, hogy ez 10 emberből 9-nél bejön, de akkor én vagyok a gondoskodást igénylő kivétel. Nekem tényleg elég sz*r volt, hogy úgy éreztem, tök hülye vagyok, mert állandóan kérdezgetnem kellett másokat és szinte semmit nem magyaráztak el rendesen és egy csomó mindenre magamtól kellett rájönnöm. KisFej válasza: bátrabbnak kellett volna lennem, rámenősebbnek és többet kérdeznem… Öhm… izé… szerintem nem ez a megoldás, de hagyjuk. Ki kellene már lépnem a gondoskodó tanárnéni szerepéből. Igenis, úgy van rendjén, hogy mindenki a maga pogácsa, és taposs meg törtess meg legyél bunkó, mert csak úgy jutsz előre és a sült szárnyast nem pippanthatod be csak úgy. Egyszer majdcsak megtanulom.